A hírek hívta fel a figyelmem az alkoholizmusra

A nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Gesztesi Károllyal kapcsolatban manapság sok hír felröppent. Azt lehetett sejteni róla, hogy alkoholproblémái vannak, és ez közrejátszhatott az egészségi állapotának olya mértékben való megromlásához, ami végül a hirtelen szívleállását és a halálát is okozta.

Szerintem ez egy jó alkalom arra, hogy társadalmi párbeszéd induljon az alkoholizmusról. Az effajta betegségekről szeretünk hallgatni, szeretjük tabusítani őket, a hírekben sem találkozunk gyakran velük. Szóval, mégis, mikortól tartunk valakit alkoholistának? Ha valaki minden hétvégén lerészegedik, az alkoholista? És az, aki minden este megiszik egy sört? Mi van a borászokkal, vagy a sommelier-kkel, akik napi szinten több deci bort fogyasztanak közvetve vagy közvetlenül a munkájuk miatt?

Nagyon nem mindegy, hogy hogy állunk hozzá ezekhez az állapotokhoz. Az idejében elkapott alkoholizmus még rendbe szedhető, azonban tudni kell, hogy ez egy progresszív és gyógyíthatatlan, halálos betegség. Ki lehet lépni a rossz életmódból, és akkor elkerülhetőek a tünetek, a fatális következmények.

Mindehhez az kell, hogy az érintett személy ki mondja magáról, képes legyen bevallani, hogy “alkoholista vagyok”. Ez nyilván nem egyszerű dolog, belátni egy ilyen súlyú problémát az embernek a saját életében, azonban sok minden lehet a motiváció. Például sokaknak a nyilvánosság előtti lebukás veszélye az, ami a legfontosabb visszahúzó tényező. Hiú emberek, akik nem akarják, hogy a társadalom gyengének lássa őket. Nekik általában a felszínen szuper, sikeres életük van, az alkoholizmus pedig egy magányos, fekete folt az életük tiszta lepedőjén. Aztán ott vannak a családos emberek, akik a gyerekeik lenézésétől félnek. De vannak, akiket a pénzügyi helyzetük kényszerít rá a változásra…

alkoholista vagyok

Bárhogy legyen is, ez a betegség minél inkább el van tussolva, annál veszélyesebb. Hiszen a szakértők szerint az alkoholizmus a tagadás betegsége: dehogy vagyok én alkoholista, én csak iszogatok, mindenki más is iszik, egy kevés belefér, nem függök tőle, nem vagyok a rabja…

Mindezeket egy olyan hiteles forrásból tudom, ahol az érintettség nem is kérdés. A FELÉPÜLŐK egy addiktológiai és családkonzultációs központ, amely alkoholbetegeknek nyújt megoldást és gyógyulási lehetőséget. A központot apa és fia, Lovizer János és Lovizer Dániel hozták létre, akik mind a ketten szembe néztek már a függés betegségével. A központ munkatársai majdnem mind felépülő emberek. Ez nagyban hozzásegíti a programokban résztvevő gyógyulókat, hogy egy hiteles és jó példát lássanak maguk. Sokkal jobb egy olyan embertől tanácsot kérni, aki maga is megjárta már a poklot poklát. Ez a hitelesség és személyes jelenlét, karizma és kedvesség, ami szerintem egyedülállóvá teszi a szolgáltatásukat.

A központ mentalitásából árad a segíteni akarás, a jó példa továbbadásának vágya. 28 napos kezelési programmal dolgoznak, ami ugyan egy az egyben nem garantálja az életfogytig tartó tisztaságot, de jó lökést adhat egy új élet kezdetéhez. A program során kiemelt figyelem irányul a fizikai és rekreációs aktivitásra, az olvasásra és a betegségről való tanulásra. Ezek mind segítenek abban, hogy a központból kilépve a felépülő már ne akarjon visszatérni a régi életébe, hanem valami újat akarjon létrehozni, “felépíteni”.

A FELÉPÜLŐK nem egy állami egészségügybe ágyazott szolgáltatás, ezért költségtérítéses. Mégis azt gondolom, hogyha egy családban előfordul az alkoholbetegség, akkor megéri összefogni, és a betegnek finanszírozni ezt a kezelést, hiszen hosszú távon sokkal több pénzt, időt, kezelést, és hát leélt éveket fognak megspórolni.